Részletesen

A média bizonyos körülmények között létező jelenségekből, valóban ijesztő esetekből aránytalanul rémítő narratívát farag, ami jelentős társadalmi visszhangot kelt, s ezt, a mesterségesen gerjesztett kollektív felháborodásig, majd a téma elhalványulásáig vezető egész folyamatot nevezzük morális pániknak.

Dühöngő ifjúság

Mivel a fiatalok szeretnek eltérni a társadalom értékrendjétől, általában jelen vannak a deviancia által kiváltott morális pánikok klasszikus példáiban. A fiatalkorú bűnözés, az utcai erőszak, az ifjúsági szubkultúra jelenségei (rockerek és modok), a droghasználat, a pornográfia, a leányanyaság mind olyan témák, amelyek az 50-es évektől a 90-esekig többször is kiváltottak egy jól leírható fázisokból álló folyamatot.

1. Egy jelenség a társadalom idealizált rendjét fenyegető veszélyként tudatosul.
2. A média szenzációkeltő, leegyszerűsítő beszámolói nyomán tekintélyi megoldásokat sürgető közhangulat alakul ki.
3. A hatóságok az igényre törvényi szigorításokkal válaszolnak. A fokozott figyelem hatására növekszik a jelenség regisztrált eseteinek száma, igazolva a rend helyreállítása érdekében tett lépéseket.
4. A morális pánik nyomot hagy a társadalmi normák rendszerén, képei, kliséi beépülnek a társadalmi hiedelemrendszerébe. (Kitzinger Dávid nyomán)

Az öntudatra ébredt morális pánik

A 90-es évek végére egy töredezettebb, sokszínűbb médiakörnyezetben vetődtek fel újra a morális pánik kérdései, amelyet már a kereskedelmi televíziók és a bulvár határozott meg. A kifejezés akkorra már nemcsak a tudományban, hanem a közéletben is bevett hivatkozássá vált, a közösség elfogadta, hogy a morális pánikok korába lépett. Már a pánikok kialakulás közben megszólaltak az ellenállásra, józanságra intő hangok is. Már nem úgy tekintettek rájuk, mint egy-egy probléma felnagyítására a médiában, hanem mint „a média megszokott, természetes működési módjára, amely minden nap igyekszik megtölteni a vitákhoz szükséges morális pánikgépezetét a napi szenzációval” (Császi Lajos). A feladat a pánikban egymásra torlódott társadalmi kérdések szétválogatása, és vizsgálata lett.

Eszerint például a tévéerőszak fenyegetése – vagyis, hogy a tévében látható erőszak, elsősorban is a fikciós műfajokban, krimikben, thrillerekben tényleg erőszakosabbá teszi-e a főként gyerekkorú, vagy fiatal nézőket – mögött nem pusztán a TV készüléket és az azt bámuló gyereket kell érzékelnünk, hanem például a műsorokat gyártó vállalkozások és a szülők nevelésről vallott eltérő felfogásait. Sőt, a kommunikációs eszközök (videómagnó, DVD-lejátszó) fejlődéséről és társadalmi használatáról szóló vitát is. De még a társadalom biztonságáról és a nevelés válságáról – a gyerekekről, szülőkről, az iskoláról, a nemzedéki problémákról – szóló közéleti vitát is. Vagy akár azt a kérdést, hogy vajon mi a média szerepe az informálásban, a nevelésben, a tájékoztatásban, a szórakozásban, vagyis az egész kulturális demokráciában. Az új típusú, „médiatudatos” morális pánikokra már ez a tágabb fókusz jellemző.

Digitális félelmeink

Hasonlóan összetett viszonyokba világítanak bele azok a pánikok, amelyek napjaink digitális környezetében keletkeznek, és gyakran tárgyuk is valamilyen digitális jelenség. Terjesztésükben a közösségi hírfogyasztó is médiumként viselkedik, megosztásával és hozzászólásaival fűtheti és hűtheti is a lefutásuk gyors ciklusait.

A klasszikus mozi- majd tévéerőszak jelensége manapság a videójáték-erőszak kérdésében köszön vissza, ahol a játékos bevonódása (immerzió) még élénkebbnek feltételezi a hatást. A drogokhoz kapcsolódó félelmekből bizonyos vonásokat megörököltek azok a puhább függőségek, amelyek a digitális környezethez, a túlzott mobilhasználathoz, a közösségi médiához kapcsolódnak. A gyerekekre leselkedő külső veszélyek, a pedofil bűnözők online is jelen vannak a behálózás fenyegetésében, és a felnőtt szexualitás könnyen elérhető online tartalomként is okot ad az aggodalomra. A Kék bálna, vagy Momo jelenség nyomán támadt globális riadalom pedig nevet ad azoknak a félelmeknek, amelyek az idősebb generációban élnek a gyerekek titokzatos online életével kapcsolatban. S végül: az álhírek nemcsak egy-egy sztorival képesek pánikot kelteni, de mint jelenség maguk is alapot adnak a riasztó feltételezésnek, hogy személyes és közösségi döntéseinket ismeretlen hatalmak manipulálják.

Természetesen a felsoroltak mindegyike létező probléma, vagy olyanra utal, és kizárólag tematizálásuk, keretezésük módja, a róluk szóló médiaviták szempontrendszere dönti el, hogy velük csupán egy kiszámítható indulati pályát jár be a közösség, vagy hozzájárulnak fontos összefüggések feltárásához, és a társadalmi értékrend tisztázó újrafogalmazásához.

A hírek mai olvasóját a morális pánikok, és tudományos elemzésük félévszázados története arra inti, hogy a riadalmat keltő digitális jelenségek hírei mögött kérdezzen rá az azokat ösztönző fogyasztói igényekre, az önvédelem beépített technológiai lehetőségeire, a nagy online szereplők működésmódjára, a médiagazdaság érdekeire, vagyis – saját médiatudatosságának vakfoltjaira.

Források:

• Aczél Petra, Andok Mónika, Bokor Tamás: Műveljük a médiát!, Wolters Kluwer, Budapest 2015, a morális pánikról: 126-127., tágabban a médiahatások elméleteiről: 97-131. A kötet ingyen letölthető 
• Egy négy cikkből álló blokk a Replika magazin 2000-es évfolyamában
• Császi Lajos tanulmányának online olvasható változata (Tévéerőszak és morális pánik)
• Az Internet Hotline jogsegély-szolgálatunk cikke a netes fenyegetésekről 

Van 8 perced?

Mélyedj el a témában szakértőnkkel!

Digitális szülőség itt és most

Kovács Anna, Bényi Balázs, szakértők

Elolvasom